Húsvét után két héttel a keleti egyházak Tamás
vasárnapját ünnepelik. Ugyan ők máshogyan számolják,
ezért máskorra esik a húsvétjuk, de gondoltam, húsvét után két héttel mi is beszéljünk Tamásról, nyújtsuk ezzel is az ünnepünket, mert a keresztény hit húsvét köré kell hogy rendeződjön. 

Tamás nagyon mai ember. Nem csak azért, mert realista, nem csak azért, mert időnként már pesszimizmusba hajlik, hanem azért is, mert egyéni. Pedig ebben a korban még sokkal jobban összetartottak a közösségek. Közösségben születtek, közösségben haltak meg, közösség előtt éltek. Együtt vigadtak és együtt szomorkodtak is – nem nagyon volt egyéni út, vagy esemény. Nem volt a mai értelemben vett magánélet. Nem is lehetett, hiszen a korabeli házakban nem volt annyi különálló légtér, annyi ajtó, annyi zár. Nem lehetett csak úgy magamra csapni az ajtót, és minden családtagnak külön képernyőt bámulni. Nem lehetett csak úgy – feltűnés nélkül –  kivonulni a közösségből.

Tamásban mégis ezt látjuk. Valamiért külön megy. Talán mert a gyászát ő így élte meg. Nem régen egy házaspár írt a közös gyászukról, mert egy amerikai egyetemen történt ámokfutó lövöldözésben meghalt a fiuk. És a könyvük elején leírják, mennyire a válás és a szétesés szélére sodorta őket ez az esemény. Mert ketten különbözőképpen és különböző időzítéssel élték meg a gyászukat. Eddig együtt vált- válnak vetve mindenben, a gyülekezeti szolgálatban is, De a lelkeik háborgása között annyira nem volt összhang, hogy az egyik akkor volt békülékenyebb, nyugodtabb, amikor a másik épp öklözte a boxzsákot indulatában és fordítva. Amit egy-egy ilyen krízis, gyászeset előhoz belőlünk, az bizony egyénenként nagyon más. Talán ezért nem találjuk ott Tamást a többi tanítvánnyal. De lehet hogy csak valami sokkal prózaibb oka van, mondjuk bevásárol számukra. Vagy éppen kutakodik kicsit, hallgatózik, híreket szerez, hogy ők vajon mennyire vannak veszélyben így Jézus halála után. De akkor is igaz, hogy ő egyedül választ valamiért más utat.

Tamásról azt tudjuk még, hogy nagyon realistán látta a politikai és társadalmi erőviszonyokat. Mikor Jézus Lázárhoz készül, mert hallja, hogy rosszul van, akkor Tamás azt mondja, hogy menjünk el és haljunk meg Jézussal együtt. Talán ő az egyetlen a tanítványi gárdában, aki átlátja, micsoda veszély, van, hogy ki hogy reagál Jézusra. A többiek hitegetik magukat azzal, hogy amivel minden ember: Á! Velünk ez nem történhet meg. Tamás az egyetlen, aki két lábbal a realitás talaján áll. Azt látja, hogy meg fog halni Jézus. Hogy előbb-utóbb kihúzza annyira a gyufát, kivívja a papok irigységét, a nép meg nem értését annyira, hogy ebből baj lesz. Az emberi viszonyokat jól átlátja. Egy a gond: az istenit nem. Nem számol Istennel.

Tamás ennyiben is maradhatna. Az emberek megölték Jézust, kész pont. Jó volt, amit tanított, jó volt, amit láttunk tőle, de a közhangulat, a szociálpszichológiai hatások az nagyobbak voltak nála és elnyelték. Én megmondtam előre! Sokan élnek ebben a realitásban. Két lábbal a földön. Közel talán Jézushoz, közel a csodákhoz, az Isten kiismerhetetetlen gazdagságához, de mégse számolva igazán meglepetésekre, fordulatokra. Mégsem számolva igazán Istenre, mint aki cselekszik is. Nem számolva arra, hogy ő fordíthat a sorsomon, a pénzügyeimen, a karrieremen, vagy épp a házasságomon. Talán létezik, talán csodákat tesz, de nem velem. Velem ez nem történhet meg. Tamás a másik felé csal. Szerinte nem a rossz nem történhet meg vele, hanem pont Isten terve nem.

De milyen jó, hogy Tamás nem marad külön. Milyen jó, hogy Tamás nem más helyen keres közösséget, egy bordélyban, vagy átpártolva a rómaiakhoz, vagy a régi otthagyott családjánál, vagy a kocsmában. Milyen jó, hogy valami megmagyarázhatatlan sorsközösség és vonzalom visszaviszi abba a közösségbe, amitől különvált. Milyen jó, ha a kételkedéseinket nem máshova visszük, milyen jó, ha a pesszimizmusunkat nem máshova visszük, hanem a hívő, Krisztus körüli közösségbe.

Egy szülői értekezleten kellett beszélnünk a hittanokról a leendő elsősök szüleinek. És már befele jövet hallottam, ahogy a szülők társalognak maguk között, hogy hát pici még, majd később kitalálja ha akar hittanra menni, de most még ne. Jó hogy az Isten úgy vezetett, hogy elkapjam ezt a beszélgetést, még jobb, hogy amíg a dögunalmas tanítónénik kétórás előadását végighallgattuk meg is adta, hogy mit kell mondanom, miért jobb, ha már most odaengedik a gyerekeiket a hittanokra. Eszembe jutottak a jó kis gyermeklélektan könyvek, amikből vizsgázni kellett. És azt mondtam, hogy elsőben még a gyerekek sokkal könnyebben tudnak közösségbe is kapcsolódni, meg Istenről is gondolkodni, őt megszeretni, hozzá kötődni. Mert kiskamasz korukban a hormonlöketetkkel, első pattanásokkal és hangulatingadozásokkal kezdetét veszi a szükséges kételkedés kora. Akkor dől meg a tévedhetetlen apa és szent anya trónja, mert ráeszmél, hogy ők is tévedhetnek, hogy van hibájuk, de még ha ők tökéletesek is lennének, ő akkor is függetlenedni akar, tehát nem az lesz, amit anya akar. Már akár 3-os kortól ez beléphet, de ha előbb nem, hát ötödik fölött. Ha akkor íratja be a hittanra a gyereket a szülő, hát már csak azért is utálni fogja, mert a szülő kezdeményezte, meg egyébként is ciki, meg épp ráadásul mindenben kételkedik. Az ötödikes gyerekeknek nincs is más kérdésük felém, mint hogy megtalálták-e Noé bárkáját, igazi-e a torinói lepel? A történelem, meg a régészet igazolta-e Jézus létezését…Ők is a Tamási talajon állnak, hogy azt már látom és értem, hogy a föld törvényei meg sok rossz megtörténnek velem, de történhet velem csoda is? Á!

Ez a kételkedés kell a fejlődésükhöz, hogy kialakuljon bennük egy felnőtt megkülönböztetés, hogy miben és 
kiben bízhatok meg. Ha előbb nem jár hittanra, akkor ez a legrosszabb időpont beíratni. De ha járt már, akkor talán már meri a kérdéseit ebben a körben feltenni, és de jó, ha ebben a körben teszi fel. És sokkal könnyebben teszi fel, ha van olyan ember körülötte, akiben megbízik ebben a kérdésben.

Ha Tamásnak nincs előzménye a tanítványokkal, ha nem velük él. Ha nem mellettük poroszkál, ha nem látja, hallja velük együtt Jézust, hát akkor mit keresne ott velük a legalkalmatlanabb pillanatban, akkor, amikor a vezetőjüket eltették láb alól, amikor ők is veszélyben lehetnek. Hát ezek a körülmények nem azok, amikben új tanítványok csatlakoznának. Hiszen éppen úgy tűnik, hogy ez a Jézus-dolog épp csúfos véget ért. Ha Tamásnak nem lett volna közös előélete a tanítványokkal közösségben és Jézus nyomában járva, akkor talán soha nem látja meg a feltámadást. Ezért ha van módunk valakit támogatni benne, bíztatni, akkor bíztassuk arra, hogy merje a gyerekeinek, vagy már felnőtt ismerőseinek megadni ezt a hitbéli közeget, mielőtt belépne élete kétkedésébe vagy krízisbe. Minél előbb, annál jobb. A tékozló fiú sem tért volna vissza, ha nincs tapasztalata arról, hogy otthon jobb. Hogy az atyánál jobb. És egyébként a héberben a visszatérést jelentő ige egyenlő a megtéréssel. Milyen jó, hogy a fekete leves után tud hova visszamenni.

Pál Feri Atya egyik tanítója mondja, hogy mindenit utolér valamikor a halálos döfés. Azaz: mindenkinek jön az életébe olyan tragédia, amire visszanézve azt tudja mondani, hogy élete legnagyobb fájdalma volt. Mert mindenki elveszíti előbb-utóbb a szüleit, és az még az élet rendje, ha nem a gyerekét, hanem a szüleit, vagy elhagyják, vagy csődbe jut, valami mindenkivel történik, úgy még nem élte le ember az életét, hogy vele semmi nehéz, fájdalmas dolog ne történt volna. De jó, ha addigra már van az életünkben előzménye a Krisztussal és a tanítványokkal való járásnak, mert akkor van hova vinni a kérdéseinket, a kételyeinket, a haragunkat. Tamásnak ez megadatott, ezért tudta, hova menjen vissza.

De ha az előbb elmondtam, hogy miben nagyon mai Tamás, hát erre meg el kell mondjam, hogy mennyire idegen ez a mi mai világunktól. Mert hiszen Tamás azt mondja, hogy ez ennyi volt, vége, intsünk búcsút és találjuk ki, hogyan tovább, a tanítványok meg azt mondják, hogy ne viccelj, hát csak most kezdődik igazán, láttuk az Urat, itt volt, beszéltünk és ettünk vele.  És valamilyen mérhetetlen tűrés és csoda folytán, Tamás nem fordít hátat nekik, amiért mást mondanak, mint amit ő gondol. Na ez a valami. Úgy ott maradni velük, hogy mást vallunk, mást érzünk, más a véleményünk. Erre nem tanít meg ez a mai kor. Amiben mielőbb túladunk azon, ami rossz, nem javítgatunk, mielőbb túladunk azon, akivel nincs egyetértésünk, ahol elkerüljük azokat a helyzeteket, amikor valaki valami mást mond, mint ami az én meggyőződésem. Elkerüljük a kínos helyzeteket, amikor valakit úgy kell hallgatnom, vagy ráadásul még beszélgetnem is vele, hogy valami mély nem egyezés van közöttünk.  A jobboldali elkerüli a baloldalit, a sportos a tohonyát, a lustább, ráérősebb a sürgő-forgót. Nagy kísértése a keresztény közösségeknek is, hogy elküldjék, vagy valahogy kívül rekesszék a Tamásokat, azokat, akik MÉG máshogy gondolkodnak, akik még nem jutottak el a hitvallásra, hogy én uram és én istenem. Akiknek egyelőre más az életről az alapélménye. Pedig időről-időre talán én is lehetek Tamás, akit egy krízis, vagy a kételkedés és gondolati külön utakra vitt.

Na ezt de jó lenne megtanulnunk Tamástól és a tanítványoktól. Hogy azért kitart a közössége mellett úgy is, hogy az egyik legfontosabb alapélményük különbözik. Ő azt mondja meghalt, a többiek azt mondják él. Ő gyászol. a többiek örvendeznek. Ő még a múlton mereng, a többiek a jövőt fürkészik lelkesen.  EL tudják hordozni egymást, amíg majd Isten aki egyedül adhatja a hitet, megadja Tamásnak is. Talán imádkoztak is érte a többiek, hogy ez történjen meg.

Érte külön még egyszer megjelenik Jézus. Lehet, hogy éppen ezért a kitartásáért, hogy nem hagyott ott csapot-papot. Megjelenik neki újra a feltámadott. Tamás minden kételyére megérkezik a válasz és minden fájdalmára a vigasztalás. És a tanítványokkal való nem egyetértése is feloldódik. Jézus maga győzi meg.

Testvérek, ha konfliktusom van a gyülekezetemben, a saját hitemben, vagy a szomszédom hitével. Ne imádkozzak másért, minthogy Isten győzze meg! Mert jobb, mint amikor én győzködöm. Ő aki egyedül a hitet adhatja, ő győzzön.

És fontos ebben a történetben rácsodálkoznunk a hívő közösség erejére. Testvérek, az, amit mi megélünk egy-egy istentiszteleti közösségben, az nem kapható máshol. A közös ima ereje, vagy az áldás, vagy amikor valamit megértek és megérint Isten igéjéből, azt nem tudom megtapasztalni a bowling pályán, vagy egy jó filmet megnézve, vagy a munkámban. Azért vágyik újra a lelkünk jönni, mert itt is megjelenik közöttünk újra a Krisztus. Már nem testben és a szögek helyét tapogattattja velünk, de lelkében mégis megtapasztaltatja velünk a feltámadás csodáját. És ez legalább olyan megható, mint hogy Jézus csak külön Tamás kedvéért még egyszer megjelent. Itt a mi kedvünkért, szemerei/baráti/téti  hívőkért is újra és újra  megnyílik az ég.

Tamás története megmutatja számunkra azt hogy érdemes mielőbb kapcsolódnia tanítványi körhöz, a Krisztus egyházához, mert akkor van hova menni a kételyek, vagy épp a gyásszal, a halálos döféssel. És megmutatja azt is, hogy érdemes ott kitartani akkor is, amikor konfliktusba kerül a személy és a közösség, amikor olyan könnyű lenne elmenni, magamra maradni, becsapni a képzeletbeli ajtót és soha vissza nem nézni. Mert az ami itt van, az a megtapasztalás, a feltámadttal való találkozás nem tapasztalható meg máshol. A gyászomból nem lehet öröm máshol. A kételyeimre válasz nem kapható máshol. Öröm, hogy sokan tartoznak ide, vagy épp más közösségbe, más felekezetbe, más városba, ahol ugyanúgy Jézust keresik és vallják. De sokan vannak, akikért imádkoznunk kell még testvérek, hogy Jézus megmutassa magát nekik!        

                                                                                                                                             Ámen!