2014.12.28. Lekció: ApCsel 9,1-30 Textus ApCsel 9,10-17

 Tavaly karácsonykor még a budapesti gyülekezetemben, előadtunk egy kis színdarabot mi felnőttek a gyermekeknek. Nekem nagyon emlékezetes maradt ez a kis rövid mese. Bertalanról szólt egy elképzelt negyedik keleti bölcsről, aki bár a többivel együtt indul el az úton, de elkeveredik tőlük, és végül nem ér oda betlehembe. Sőt, az utolsó utáni pillanatra érkezik: Jézus kereszthalála után. Még épp látja, ahogy leveszik őt a keresztről. Tudni kell, hogy nem azért késett, mert mintha elkalandozott volna, hanem mert mindig talált valaki olyat, akinek épp az ő segítségére volt szüksége. És most, amikor lekéste Krisztust, aki miatt egyáltalán elindult, térdre rogyott és kifakadt: Uram hát miért engedted ezt? Hát hiábavaló volt mind ez a sok év, amíg én jöttem és követtem Őt?

És akkor Jézus megjelenik neki, és elmondja azt az ígét, hogy amit megtettél eggyel a legkisebbek közül, azt velem tetted meg. Így noha Bertalan a képzeletbéli negyedik bölcs az, aki lekési Jézus földi életét, mégis ő találkozik vele az Ő teljességében.

Hát valami ilyesmi negyedik bölcs Pál apostol. No, ő nem azért késett el mert annyi jót tett volna. Mindenesetre ő nem volt ott a születésnél, és ha esetleg ott volt a keresztnél, akkor is csak kárörvendőleg. Mégis őt hívják később a 13. apostolnak. Pedig apostolnak csak a szemtanúkat hívják. Pál apostol pedig a történetbéli Bertalanhoz hasonlóan - nem találkozott Jézussal e földi életében. De mégis találkozik vele ott a damaszkuszi úton.

Milyen érdekes, hogy a Jézussal való találkozás főleg itt a karácsonyi történet körül mindenkinek az útjáról, utazásáról szól. A Bölcsekéről, akik messziről jönnek, a pásztorokéról, akik közelről, és most itt Páléról, aki pedig épp a rossz irányba fut, amikor találkozunk vele. 

 Utak Jézushoz.

Az, aki eddig a gyilkos indulattól lihegve ment ölni, kínozni, elhallgattatni, az most maga ugyanezzel a lendülettel megy az életet hirdetni, és az életre juttatni embereket. Akinek eddig Jeruzsálem a hazát jelentette, a hittestvéreit, annak most az a legnagyobb veszélyforrása, összességében, akik eddig barátai tisztelői voltak, most őt akarják elfogni és megölni. Aki eddig azért dolgozott, hogy maga minél tökéletesebben betöltse a törvényt, most el kell fogadnia a maga tökéletlen, bűnös önmagát. Arrogáns, sznob, másokat lenéző, és magát felmagasztaló farizeusból épp a megvetett pogányok apostolává lesz. Akinek eddig bálványimádást jelentett Jézus nevének a segítségül hívása, most maga is Jézust hívja segítségül. Kevés ember életében okoz akkora változást a megtérés, mint amilyet Pál apostoléban. Nem is csoda az új név, – a Saul után a Pál – hiszen egy teljesen új identitást kap.

Azt kérem a testvérektől, hogy most fejben mi is most gondoljuk végig egy kicsit azt, hogyan, honnan, miből érkeztünk a hívek közé. Utazzunk kicsit vissza az időben, lássuk korábbi önmagunkat. Talán ekkora nagy fordulatból jutottunk ide, mint Pál? Volt egy teológus társam, aki bizony egy drogkarriernek fordított hátat, amikor utolérte a hívás. Hasonlóan nagy fordulatot tett a halálból az élet felé, mint Pál.

Lehet, hogy sokaknak közülünk is ellene kellett mondani a saját neveltetésünknek, képzettségünknek, előző hiedelmeinknek, hogy végül ma itt legyünk. Lehet, hogy nekünk is akár veszélyt kellett vállalni ahhoz, hogy itt legyünk. A veszélyét, hogy a környezetünk, akár a barátaink, a családunk, vagy akár a főnökünk, akin ugye a megélhetésünk múlik, nem jó szemmel nézi a mi Krisztus követésünket. És akkor mi lesz velünk? Vagy csak jó indulatú bolondnak néznek a hitünkkel. Pedig épp tegnap olvastam, hogy Jézus létezésére éppen annyi történelmi iratunk és bizonyítékunk van, mint Nagy Sándor életére. Nagy Sándort mégse kérdőjelezi meg senki.

Vagy lehet, hogy az életünkben ez egy csendesen beérő szál, lehet, hogy előtte is azt mondták ránk, hogy jó, és becsületes emberek vagyunk, csak éppen eladdig más köré szerveztük az életünket. Lehet, hogy addig valami más töltötte ki azt, amit most a Krisztus követése, Krisztus keresése. És egyszer megértünk arra a pontra, hogy ahogy a mágnes maga köré gyűjti a fémreszeléket, úgy a mi életünk is elkezdett Krisztus köré szerveződni. Szépen lassan vonzott, szépen tanítgatott, nyitogatta a szemünket és ez egy folyamatban ment végbe.

Nem lehet egy sémát felállítani, hogy hogyan érkeztünk meg ide, hogyan gyűjtött maga köré az Isten. De bármilyen hangosan, vagy halkan is történt, ami ideszeretésünk, bármilyen látványos, teátrális, vagy éppen hétköznapinak tűnő volt az utunk ide, fontos, hogy értsük, hogy ennyire fontosak voltunk. Olyan csodálatos, hogy a damaszkuszi híveket nem úgy védte meg az Úr, hogy Sault megölte, vagy örökre megvakította volna. Olyan csodálatos, hogy még rá is gondja volt, olyan csodálatos, hogy ránk is gondja van. Pál többször felemlegeti ezt az élményt, sokat táplálkozik ennek az erejéből, és nekünk is lehet, legyen ez biztatásul. Kellesz. Az Isten személyesen hozzád keresett egy utat. Olyat, amit talán senki más nem értene meg, olyat, amire senki más nem válaszolt volna. De te itt vagy!

Beszélünk néha az elkeserítő népszámlálási adatokról, hogy fogyunk, félmillióval kevesebben vagyunk. De ha úgy nézzük, hogy még mindig másfél millió emberhez keresett az Isten külön-külön utakat, hogy hogyan szólíthatná meg, és ezek csak azok, akiknél sikerrel járt! És minden útnak, legyen az rövid és könnyű mint a pásztoroké, hosszú és küzdelmes, mint a bölcseké, vagy épp ennyire látványos hátraarc, mint Pálé, mindnek örülnünk kell, mert mindben testvéreket kapunk az Úrban. Minden megtérés Isten nagyságát mutatja és minden megtérés társakat ad nekünk a hívek közösségében. Mindegy hogyan történt.

Fogadtatás

De a megtéréssel nincs vége a kalandoknak, hogy úgy mondjam akkor jön csak az igazi kaland. Nézzük Pál életét. Sportújságok szoktak drámai cikkeket lehozni, ha egy csapat játékosát átigazolják, és a régi társai ellen kell játszania. Nos, valami ilyesmi történik: Pál egyszerre a másik oldalon találja magát. Aki eddig barát volt, az ellenség, és aki eddig ellenség volt, az most barát. Biztos nem lehetett egyszerű neki elfogadnia azokat az embereket. Talán épen azért is kapta a pár napos vakságot Istentől, hogy muszáj legyen kiszolgáltatni magát, hogy muszáj legyen megbízni az őt körülvevőkben. Biztos, hogy nagyon nehéz leküzdeni a bizalmatlanságát. Mert ellenségképet gyártani azt nagyon tud az ember. Emlékezzünk csak vissza, keresztényüldözések idején, mi minden sütöttek rá a Krisztuskövetőkre. Hogy gyermekeket áldoznak, az úrvacsoráról azt mondták, hogy igazi emberi vért és húst fogyasztanak, tehát kannibálok,valamint hogy buja orgiákat tartanak. Pedig mi sem állt távolabb tőlük. A kereszténységet kipécézték.

És bizony ma sem vagyunk különbek. Egy számunkra nem tetsző embert, csoportot, pártot, akár felekezetet vagy kegyességi irányzatot csupa butasággal felruházunk, hogy könnyebb legyen benne ellenséget látni. Miért? Mert minél inkább eltávolítom magamtól, minél több különbséget látok, minél kevésbé tudok vele azonosulni, annál előbb tudok rúgni belé egyet. Melyik katona tudná meghúzni a ravaszt a háborúban, ha az járna a fejében, hogy azt a másikat is hazavárja a családja, biztos van sok aranyos gyereke, mivel foglalkozhat otthon, hogy várja a felesége, hogy megfőzze neki a kedvencét. Nem! Eltávolítani: az gyilkos, az veszélyes, az nem is ember az a másik. Nem is beszélnek emberekről: objektumról, célpontról, járulékos civil veszteségről. 
Először talán csak finom túlzásokat, aztán már nyíltsisakos hazugságokat aggatunk a másikra, azért, hogy ne kelljen meglátnunk benne az embert, aki ugyanolyan hibás, és ugyanúgy kegyelembefogadott, mint én.

Pálnak is valószínűleg ebből kell megtérnie, de Pál környezetének is ebből kell megtérnie, hogy őt be tudja fogadni. Az ellenségkép gondos formálása nem az Isten szerinti út. Ezt a szakadékot kellett áthidalni ember és ember között, melynek a gyökere a félelem a mástól, a másiktól, az idegentől, az újtól. De(!)  a szeretet kiűzi a félelmet.

Először Anániás az, akinek a vívódását látjuk. Mert Anániás őszintén megvallja az Úrnak – mintha az nem tudná – hogy Pál milyen szándékkal indult ellenük.  Biztos, hogy nehéz volt minden félelme, minden indulata, minden addig dédelgetett ellenérzése ellenére szót fogadni Istennek.  Az Úr adott Pálnak új identitást, hát ő az is, aki Anániás előtt is megvédi, garanciát vállal érte. Így Anániás nem kevésbé bizalmatlanul Pál iránt, de bizalommal Isten felé mégis elindul a vak Pálhoz, hogy a gyógyulást, és a Szentlelket hozza el neki. Figyeltük, hogy szólítja meg? Saul atyámfia! Saul testvérem! Megkérdőjelezhetetlenül közösségben láttatja, közösségbe helyezi magát Pállal, akinek az előéletét nézve bizony nem lehet túl sok közös pontot felismerni. Erre pedig az Isten hatalmazta fel, mert ő maga a közös pont! Az az Isten, aki ledöntötte lábáról Sault, ugyanaz, aki Anániást magát is valaha a szolgájává, hívévé tette.

A gyülekezetben sem elsősorban azért kell szeretetben, és közösségben együtt lennünk, mert annyira szimpatikusak vagyunk egymásnak. Ennyi emberből nem lehet mindenki egyformán szimpatikus, vagy szerethető. Elsősorban azért kell egymás felé nyitnunk, mint ahogy Anániás nyitott: mert az Úr erre hív. Ő az, aki azért is garanciát vállal, akiben mi nem bíznánk meg, akitől idegenkedünk. Mert hiszen ide jutott: az Úr elvezette a keresztény közösségbe. Adott valamiféle vonzódást, valamiféle Istenélményt, hogy idejöjjünk. Ez közös. A sok látható különbözőségünk ellenére, mint a kor, a nem, az érdeklődési terület,  a gyereknevelési elvek, vagy az időbeosztás ez az, ami összeköt.  Ez az, amiért az esetleges ellenszenv, vagy idegenkedés ellenére is testvérem a másik.

Illés Dávid esperes úr szokott viccelődni vele, hogy de rossz hogy jöttél, amíg egyedül voltam, olyan könnyű volt jó kereszténynek lenni! Mi vagyunk egymásnak a gyakorló terep.

Tudunk-e így viszonyulni egymáshoz? Nem a másik két szép szeméért, ami vagy tetszik vagy nem, hanem Istenért, aki a közös pont közöttünk? Látjuk-e a másikban rejlő értéket, amivel építheti Isten országát? Túl tudunk-e lépni az idegenkedésen, a különbségeken Isten akaratából?

Legyünk hálásak azért, hogy az Isten eljuttatott bennünket a hívők közösségébe. És éppen ezért a befogadásért mi is engedjük közel az újonnan csatlakozókat. Ne csak a küszöbig, ne csak megtűrve, nem felemlegetve a múltat, hanem olyan bizalomba fogadva, mint Pált Anániás.

Ámen!