Textus: Lukács evangéliuma 2, 41-52 - a tizenkét éves Jézus a templomban

Minden családban eljön az a pont, amikor a gyermek ellent mond a szülőknek. Először talán már két-három évesen az első dackorszakkal. Aztán kamaszként, később pedig amikor már valóban képes önállósulni és saját véleménye, értékrendje lesz. A szülők számára nehéz ez, mert benne van a közelgő búcsú szele, hogy többé már nem függ tőlük annyira a gyermekük, hogy egyre önállóbb, függetlenebb, nem szorul már másra. A szülőnek új célokat kell találnia, új időtöltést.  Mégis a fájdalomba vegyül öröm és boldogság is, hiszen minden szülő célja az, hogy a gyermeke előbb utóbb a saját útjára találjon, saját célokat keressen és találjon.

És mire ezeket a saját utakat megtalálja egy fiatal, addig sok vargabetűt is megjár: idegesítő frizurák, borzasztó ruhadarabok, elviselhetetlen zenék, rémisztő barátok. Az önkifejezésnek, és érdek érvényesítésének kezdeti próbálkozásai nem ritkán a szülők idegein táncolnak.

Mégis, amikor ezt a történetet olvassuk, akkor ez nem egyszerűen egy kamasz gyerek önállósági törekvése, első ellentmondási próbálkozása a szüleinek.  Ez nem Jézus lázadó önkifejezése, hanem Jézus Isten kifejezése. Isten kifejezése, azaz a földre jövetelének a célja.

Jézus fiatal koráról nagyon keveset tudunk, de azt tudjuk, hogy azért mehet 12 évesen a templomba, mert akkortól számítottak a fiúk felnőttnek, azaz innentől kellett megfelelniük a törvények elvárásainak, és innentől számítottak a jogaik is. Ezért van, hogy először vehet részt a templomi szertartáson, ez egy kiváltság, amihez fel kell nőni.

És amikor először részt vehet az istentiszteleten, akkor egyszer csak a helyére kerül, mint ahogy az utolsó kirakós darabbal összeáll egy kép. Egyszer csak arra a helyre jut, ahol az emberek elsődlegesen tartják a kapcsolatot Istennel. A saját közegébe kerül, ahogyan ő fejezi ki: Atyám házába. Így ottmarad és részt vesz a szertartásokon, az imádságokon, a megbeszéléseken, vitákon, vallásos eszmecseréken.

Az emberrel is hasonlóan történik: amikor megtalálja Istent, akkor a helyére kerül. Amikor a teremtettségbeli eredeti legszorosabb kapcsolatára visszatalál az ember, akkor elkezdődik egy egyensúly, egy újrarendeződés. Lesz egy különleges reménysége, belső ereje, tartása. Az élete kap egy új dimenziót, lesz mélysége és magassága.

És Jézus amikor újra az Isten közelségébe jöhet, akkor kivirágzik, akkor láthatóvá válik vele kapcsolatban is ez az új dimenzió. Az a dimenzió, amiről Mária és József már elfeledkeztek. Hogy ő nem csak egy embergyerek, hanem a megváltó.

Szimbolikus, hogy épp páskakor, az Egyiptomból való szabadítás ünnepén játszódik ez a jelenet. Emlékezés egy régi megszabadításra, és készülődés egy újra. Hálaadás egy régi szabadításért, de előjelzése az újnak. Találkozása az ószövetségnek és az újszövetségnek.  

És a történet csúcspontja a számonkérő párbeszéd: Apád és én kétségbeesetten kerestünk. Meglepő válasz hangzik:"nekem az én Atyám házában kell lennem". Mária a földi nevelőapát emlegeti, Jézus viszont az ő mennyei, eredeti, igazi édesatyjára emlékeztet, az Istenre. Mária a megszokottra a kézzelfoghatóra hivatkozik, Jézus a láthatón túlira.

Mária és József bizonyára az évek folyamán magukat védendő elfeledkeztek már az angyali szavakról, meg a pásztorok és a bölcsek hódolatáról. Mert sokszor a túl intenzív élményeket saját érdekünkben a lélek elfelejti. Ezért lehet az, hogy például Kapás Boglárka, amikor arról kérdezték, hogyan sikerült elérnie a világbajnoki bronzérmet, azt nyilatkozta, hogy nem emlékszik. De például sűrűn áldozatok sem szoktak emlékezni megrázó eseményekre, amikor valaki megtámadta vagy bántalmazta őket. Ez a lélek önvédelme. Mária és József számára a nevelés nem lett volna könnyebb, ha végig úgy kezelik, mint aki nem a saját gyermekük.

Ahogy nekünk sem könnyebb az életünk azzal, ha végig tudjuk azt hogy az életünk nem csak ezen a téren és színen folyik, hanem ez csak egy kicsi darabkája az életünknek, ami itt a földön történik. Valójában ez nem megkönnyíti, hanem csak nehezíti. Mert egyszerre kell elszámolnunk itt, és majd odafönn. És néha a földi kincsek és értékek gyűjtögetése helyett előnyt kell szavazni a mennyeieknek.  

Nem szabad elfelejtenünk, az életet két irányban, két dimenzióban éljük, magunkkal egy síkban, vagy mondjuk úgy, körülöttünk, és egyszersmind fölfelé is: azaz egymással és az Istennel. Tudunk értékeket teremteni mind a két téren és károkat okozni mind a két téren, ráadásul a kettő csöppet sem független egymástól. Amikor Mária és József elfelejtenék az egyik szálat, hát Jézus emlékezteti őket. Fontos, hogy nekünk is legyenek emlékeztetőink. A kalauz szerinti igerész reggelente. Vagy a hűtőnkön egy igés kártya. Vagy a tükör szélére ragasztva. Valami emlékeztető, ami naponta segít emlékeztetni, hogy nem csak a szemmel látható létezik. És néha , amikor valamiért a kettő konfliktusba keveredik, akkor egyiknek előnyt kell szavazni.

Ahogyan Jézus éppen előnyt adott a mennyei atyjának, a láthatatlan világnak, a mennyországnak. Hinni azt jelenti hogy mindennap számolok azzal a világgal is, ami nem szúrja ki a szememet. Hogy figyelek arra az apukámra is, akivel nem egy házban élek. És aki talán el is fedezheti a vér szerinti apám, hibáit.  Mint ahogy a láthatatlan lelki-mennyei dimenziónk kárpótolhat azért, amilyen a földi dimenziónk, és gyógyíthatja az itt szerzett sebeket.

Krisztushoz hasonlóan a hívő ember célja is az hogy az ne csak önkifejező legyen, de Isten kifejező is. Ne csak önmegvalósítson, hanem Isten tervét keresse, hogy megvalósítsa. Hogy az Isten akarata ne csak a mennyben, de itt a földön is meg legyen, ahogy imádkozunk érte a Mi Atyánkban. Hogy már itt lent egy darabka menny lehessen ezáltal. 

Reggel olvastam egy pszichológiai cikket, amely arról szólt, hogy addig hasznos az individualizmus, azaz az egyén, a saját magam előtérbe helyezése, amíg ezzel az ember leküzdött rossz hagyományokat és beidegződéseket, túlzottan leszabályozott és uniformizáló társadalmak elnyomását. De mára túlzásba esett és a nagy önkifejezésben egyre elszigeteltebbé és együttélésre képtelenné válunk. Régebben tipikusak voltak az elfojtásos pszichológiai betegségek, mert ez egyén nem mondhatta ki, ami a szívét nyomta, nem tanulhatta azt amit szeretett volna, nem azt az életet élte, amit kedve volt, hanem amit lehetséges volt. Ma alig vannak ilyen elfolytásból eredő betegségek, mert nem folytjuk el, azt ami régebben még egy-egy közösség előtt szégyelnivaló volt, hanem nyíltak felvállaljuk, szórjuk a világba, hogy ez vagyok én. Még akkor is deviancia, ahogyan nemrég egy felnőtt családapa döntött úgy, hogy ő innentől egy hatéves kislány életét szeretné élni. A túl erős törekvésben arra, hogy hű legyek önmagamhoz, alkalmazkodás képtelenné válok és magányossá, meg nem értetté. Mennyivel szebb és hasznosabb cél önmagam parttalan és mindenki érdekei ellenére való megvalósítása helyett Isten akaratának megvalósítása. És aki ebbe belekapcsolódik, az rájön, hogy ez engem nem hogy korlátozna vagy visszafogna, hanem egy olyan keret, amiben jó, áldásos élni. Meg fogja találni önmagát Isten tervében, aki megismételhetetlennek, pótolhatatlannak, és összetéveszthetetlennek teremtett és tervében is ehhez hasonló pozíciót szab személyenként ránk. Saját akaratomról lemondva találok mégis önmagamra - Istenben.  

Az ember lelki felnőtté válása nem az, amikor elkezdi féktelenül azt csinálni amit akar, hanem az, amikor rájön, hogy szüksége van arra, amit Isten vele akar. Az Ego elszigetel, az Isten akarata közösségbe kapcsol. A világ érdeke elszigetelt, magányos de szívesen vásárló emberré tenni, az Isten boldoggá szeretne tenni.

De példát ad nekünk Jézus szelídségből is, ami azért nem a tizenévesek erénye szokott lenni. Engedelmesen elmegy a szüleivel. Mi keresztények nem szabad hogy fölfuvalkodottá legyünk a magunk hitében. Titkos gazdagságunk, de mégsem lehetünk másokkal szemben lebecsülőek, arrogánsak.Jézusnak minden oka meg lett volna fölényesnek lenni, de mégis szelíd és szerény. A rabbikat és tanítókat ahelyett, hogy kiosztaná és tanítaná, kérdezi. A szüleit sem szégyeníti meg, vagy hagyja el, hanem elmegy velük.

Fontos, hogy ezzel az új dimenzióval, ne kérkedjünk, és ne nézzünk le senkit, inkább tegyük vonzóvá más számára is! Ámen!