Jelenések 2,1-7

A jelenések könyvének elején van hét levél hét gyülekezetnek szánva. Ebből olvastam fel az elsőt, az Efézusba címzettet. Pál apostol alapított itt gyülekezetet, szerette is és sok időt töltött itt. Talán épp azért, mert itt volt a legnagyobb csoda az hogy gyülekezet jöhetett létre. Mert zűrös környezet volt. Efézus nagyvárosa három kereskedelmi út mentén helyezkedik el és még tengerparti város is, szóval igazi multi-kulti, zsibvásár, piaci forgatag. Soknyelvű, sokistenű. Az, hogy itt a kapzsi kalmárok és császárhű besúgók városában el tudott terjedni a kereszténység, az nagy Isteni csoda. 

Igen ám, de a város nagyon fontos volt Domitianus császárnak is, és a város is igyekezett nagyon hűnek lenni hozzá. A város a csókos volt. Annyira, hogy egyedül ebben a városban még temploma is volt a magát istennek valló Domitiánusnak. Ezért, amikor a császár kiterjesztette a keresztények üldözését, az itteni keresztényeknek sejthetően nehezebb volt a sorsa, mint másutt.  Mert itt még inkább példát kellett statuálni, mert itt még több besúgó volt, mert itt még fontosabbnak érezte a város, hogy ezzel is a császára kedvét keresse. Nagy ilyenkor a Péter kísértése, elhallgatni, letagadni Jézust.

Aki a hét csillagot a kezében tartja…

Milyen jóleső mégis azt olvasni, hogy a mindent látó Jézus először is dicsérettel kezdi az üzenetét az efezusiaknak.  Már ez a sok hetes szám is olyan vigasztaló. Mert a jelenések könyve írásának az idején a hetes szám a mindenséget jelképezte. Ekkora volt számukra a mindenség, épp ezért a Heródes által újjáépített Jeruzsálemi templom – melyből ma már csak a sirató fal a nyugati fal áll –  hét emeletes volt. Szóval aki a hét csillagot, a hét égitestet a kezében tartja, aki a világmindenséget a kezében tartja, az szól most hozzátok efezusiak és az látja az életeteket. És ő jár a hét gyertyatartó között, a gyertyatartók valószínűleg utalás arra a Krisztusi megbízásra, hogy legyetek a világ világossága. A gyertyatartók mindazok, akik ebben a megbízatásban vannak, akik hitvallók.

Láttam fáradozásodat…

Szóval ez a mindent-látó Jézus itt az üldözések utáni sanyarú helyzetben megdicséri a gyülekezetet: Látom amit tettél, amit teszel. Milyen jól eshet ez azok után, hogy talán sokakat elveszítettek, megbüntettek, meghurcoltak, szenvedtek. És szóvá teszi, hogy pontosan látta a cselekedeteket, a fáradozást, az állhatatosságot. Hányszor gondolhatták az üldözöttek magukban: Miért kockáztatom itt az életem, meg a családom életét, mit érek el vele? Jobb lesz tőle a világ? Nem, csepp a tengerben. Meg mit ér egyetlen ember kitartása? Jobb lesz tőle Istennek? Nem. Hiábavaló! Biztos rengeteg ilyen kísértő gondolat támadt. Milyen jó ezután azt hallani, hogy én láttam. Én tudom, mit csináltál végig.

Hogy múltkor nem hagytad, hogy a kollégád munkájáért téged dicsérjenek meg. Vagy hogy messzire elkerülöd azt a kishölgyet, aki mindig úgy mászna rád. Hogy nem kérkedsz azzal, hogy mennyit segítettél ingyen és bérmentve a másiknak. Hogy ápoltad a rokont, szomszédot ismerőst, amiről senki nem tudja micsoda nagy munka az. Ezeket talán úgy gondolod, senki nem látja, vagy ha látja is nem érti igazán. Vagy hogy senki nem látja, mit megharcolsz a szívedből feltörő kísértésekkel, kétségekkel, vágyakkal. Ezekért talán senki nem ad érdemérmeket. (Kár hogy nem.) De Jézus látja. Előtte ezek sincsenek titokban és hihetünk benne, hogy ahogyan régen az adósságokat a gerendába vésték, úgy ő is gyűjti számunkra a rovásokat a mennyben. Ő látja. És ez sokkal jobb, mintha a szomszéd, az ÁVH, vagy a riporter, vagy bárki más figyelne, mert ő a mindenható. És mit vesz észre a Krisztus?

A fáradozás szó, ami itt szerepel, ez nem csak olyan ellézengős, dolgozgatás, hanem ez a szó a serény munkára, amibe beleizzad az ember, amibe belefárad és estére behullik csak az ágyába. Mert lelkeket megnyerni és a hitben kitartani ilyen sötét környezetben, az bizony fáradtságos. Az állhatatosság szó a görögben pedig a férfias kitartás, a valami súlya alatt megmaradás. Amikor nem keresünk könnyebb utakat, kiskapukat . 

Miben kellett kitartani az üldözésen túl? Pál gyülekezetalapító munkája után például zsidó térítők jöttek a városba hogy megrágalmazzák, hiteltelenné tegyék őt és amit csinált és a kereszténység helyett a zsidóságba visszahúzzák az itteni induló gyülekezetet. Aztán később egy szekta is támad, a nikolaiták, akikről később olvasunk, akik azt hirdették, hogy a test és a lélek az két külön dolog és nem befolyásolja egyik a másikat, leehet Istenhez tartozni úgy is, hogy bálványáldozati húsból esznek, vagy bálványistenek tiszteletére rendezett parázna ünnepségen vesznek részt. Hivatásos koldusok is elkezdtek élősködni a gyülekezeten, ezért nagy szükség volt az Istentől kapható bölcsességükre. Velük is zajlik az élet, nincsenek légüres térben. Sok mindenen át voltak hűek és kitartóak és dolgoztak. Jézus ezt látja. Jézus ezt megdicséri.

De Jézus kritikát is mond a gyülekezetnek. De bár mi is minden kritikánkat előbb ilyen őszinte dicsérettel kezdenénk. Sokkal több kritikánk célba érne, és sokkal több olyan kritikánk, ami igazból csak elfogultság, még mielőtt kimondanánk, lefoszlana rólunk.

Az első szeretet

De jöjjön a kritika: nincs meg már benned az első szeretet .  Az az első izgalommal teli szeretet, hogy ú, ma újra láthatom, ma felhív, ma találkozunk. Hogy remeg a gyomrom, ha csak rágondolok. Ezt a szerelem teréről mind ismerjük. Hogy órákig tudnánk bámulni és csodálni a másikat. Hogy el se hisszük, hogy ez a másik csodás lény bennünket a figyelmére méltat úgy, hogy nem értjük és nem érdemeljük meg, és ebbe bele tudunk remegni.

És ilyen ez Istennel is az elején. Tele izgalommal, reménnyel, rózsaszín felhővel, amikor először megértem, hogy ő milyen hatalmas, milyen jó, milyen csodálatos, és hogy ez a hatalmas, mindent kezében tartó Isten velem is akar valamit, engem is szólítgat, akar velem és tőlem valamit Az akkor szárnyakat ad. Pedig méltatlan vagyok erre a figyelemre, erre a szeretetre.

A napi harcok, a kitartás, a feladatok, a megszokás között ennek az emléke úgy megkopik,  elhalványul, ahogy az a házasságokban is szép lassan elhalványul. Megrakják a tüzet, mégis elaluszik? Tanították nekünk lelkigondozásból, hogy mikor szokott jönni egy lehetséges krízis a házasságokba. Az elején tele vagyunk közös célokkal, megküzdendőkkel Az első évek eltelnek azzal, hogy összeházasodjunk, ezt szépen megszervezzük, kialakítsuk a közös kasszát, a közös szokásokat, megcélozzuk a születendő gyermeket. Szóval úgy van miért közösen összefogni a másikkal. Aztán amikor egy, két gyermek felnő, kirepül, vagy már kevésbé van szüksége ránk, akkor jön a krízis, mikor magunkra maradunk , nincs cél és csak úgy lenni kéne egymás mellett és élvezni hogy egymás mellett vagyunk. És sokan ekkor válnak el, mert valahol a sok küzdés közben elveszítették az eredeti vonzalom alapját. Jó munkaközösség, de vajon ami működik az igénybevétel mellett, az nem mindig működik a béke csöndes, nyugodt pillanataiban. Hogy a másikat miért is tisztelem, csodálom, szeretem? Hát azt már el is felejtettem, csak azt tudom hogy horkol, hogy a világért nem vinné ki a szemetet, hogy nem veszi észre, hogy nők napján azért valami apróságot mindenki kap… hogy már az idegesít ahogy a kezét mozgatja, mikor magyaráz, pedig jaj, hogy tudtam ezt szeretni tapasztalatlan csitriként. Pedig az az igazság, hogy mindaz, amiért megszerettük egymást, az most is ott van, csak sok minden rárakódott és kell egy kis bányászmunka újra feltárni. Ne juttasson ez odáig, hogy vagy feladjuk, vagy életünk végéig innentől nekünk pörögnünk kell, új és új fáradozási lehetőségeket kitalálni, mert különben baj van.  

És ahogy párterápiákon is ez az egyik, amin mesterkedik a pár a
terapeutával együtt, hogy ezt az élményt, valahogy újra előhozzák, ezt kéri Jézus is.  Hogy emlékezz vissza arra, mikor voltál olyan igazán lelkes? Mikor volt hogy úgy belerezgett a lelked abba, amit ő érted tett? Mert ez a vonzalom, az alapja mindannak, amit mi keresztyének szoktunk csinálni.

Tudod-e még, hogy miért jársz templomba? Azért, mert valaha valaki a családodból azt mondta? Azért, mert úgy megszoktad? Nem azért, mert egyszer-egyszer már rácsodálkoztál arra, hogy az Isten szól?

Tudod-e még, hogy miért fizeted az egyházadódat? Azért, hogy eltemessenek? Azért hogy a ne nézzenek rád csúnyán? Nem azért, mert a Krisztus gyülekezetéről te is gondot akarsz viselni, mert te is tagja vagy?

Tudod-e még, hogy miért szolgálunk időnként valami ingyen munkával az egyháznak? Azért, hogy a falu felnézzen ránk, a többi felekezet meg kicsit irigykedjen? Nem azért, mert megértettem, mit tett értem Krisztus és hogy mindezt ingyen kínálja nekem?

Emlékez az első szeretetre, idézd fel, éltesd, tápláld azt, mert azaz oka mindennek. Ha ezt elfelejted, akkor lesz üres a Mi Atyánk, akkor lesz letudott kötelezettség az adakozás, meg nyűg a közös munka, a szolgálat. Amikor nem érezd, akkor nem őszinte és csak külsőséges mindez. Így lesz a hitből rosszértelemben vett vallásosság, a farizeusok és írástudók körülményeskedése, hamis büszkesége és álbölcsessége.

Kitartasz, csinálod, benne vagy, sodor az élet. De van-e még az egész mögött érzelem, vonzalom, tartalom?

Isten kitart az első szeretetben. Ő most is pont úgy szeret, azzal a frissességgel, azzal a lelkesedéssel. Nála a második és a harmadik, gyengébb, vagy másabb. Ő nem változékony, mint mi. Ő kitart az első szeretetben. Bányásszuk elő újra  mi is azt az első szeretetet. Az első közös alapot, amin valaha elindultunk a Krisztuskövetés útján!                                                                                                     Ámen!