Olvasmány: Máté 7,7-7,11                       Textus:  Máté 6,9

 „Diegóm, éjjelem tükre!” – írja a szerelmes Frida Kahló Diego Riverának

„Tisztelt Miniszterhelyettes elvtárs! – írjaDarvas Iván Aczél Györgynek
"Tekintetes titoknok úrnak alázatos szolgája" - Magyar Imre levele Toldy Ferencnek, az Akadémia titkárának.
„Ide figyelj te ökör!” – írja egy dvdmester nevű felhasználó egy online híroldal kommentelői között.

Mennyi mindent rejt egy megszólítás. Rejthet humort, gúnyt, szeretetet, tiszteletet, izgalmat és még annyi minden mást. Leleplezi a viszonyt, a kapcsolat minőségét a párbeszédbe kezdő felek között.

Sokszor vagyunk bajban, hogy hogyan is illő megszólítani egymást. Tanárok számolnak be róla, hogy amikor levelet vagy emailt kérnek a diákjaiktól az egyetemen, akkor szokott kilógni a lóláb, hogy ki ismeri a protokolláris formákat, vagy ki az aki bután csak lehellózza a tanárát egy emailben, vagy ki az – jellemzően az idősebb diákok között, aki pedig túl körülményeskedi és még magasabb pozícióban szólítja meg, mint amiben a címzett van, például a tanársegédet máris a professzor címmel illeti. És valljuk be, néha mi is bajban vagyunk, hogy kit is szólítsunk meg és hogyan, amikor például egy hivatallal kell leveleznünk és nem tudjuk azon belül milyen pozíciót foglal el az, aki megnyitja, felnyitja a levelünket. Jól jönnek ilyenkor a fellelhető tanácsok, protokoll könyvek, vagy ha van kitől kérdezni. Valószínűleg nagy bajban lennénk Isten megszólításánál is, de Isten maga gondoskodott arról, hogy ne ijedjünk el, hogy ne akadjunk meg itt.

Jézus, amikor mintát akar nekünk adni arra, hogyan imádkozzunk, hogyan közelítsünk Istenhez a botladozó saját nyelvünkkel és gondolatainkkal, akkor ezt mondja, kezdjük így: Mi Atyánk. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.

Milyen egyszerű. Nincs benne semmi mesterkélt vagy kimódolt. Nincsenek barokkos körmondatok. Ezek szerint Istent szólíthatjuk természetesen, körülményeskedés nélkül.  Ó bár az egyházi főméltóságokat is meglehetne ilyen egyszerűen szólítani. Hát nem vicces, hogy Istennek kezdhetem így a mondandómat: atyám, de a püspökhöz így kell írnom: Főtiszteletű püspök úr?

Feltűnik tehát először is a sallangmentesség. Imádkozni az nem atomfizika, nem egy dagályos, nehezen elsajátítható művészet. Ha nehéz lenne, akkor képzetlenebbek, vagy éppen értelmi sérültek nem is szólíthatnák az Istent. Mennyire diszkriminatív lenne az, ha pont ők nem, akiket Jézus úgy szeretett maga körül tartani,  ha épp ők nem szólíthatnák meg Istent. Nem a szép szavak, nem a tökéletes fogalmazás az imádkozás lényege. Mi atyánk. Ez szinte egy sóhaj. Az imádság ajtaja nyitva áll a legegyszerűbb emberek előtt is. Akkor is, ha az ember még szégyenkezik amiért nem találja a szavakat, vagy butuskának hangzik. Nem mindenki a szavak embere, és bizony egy szerelmi vallomásnál is dadogunk, bénázunk. Nem baj. Ez csak érezteti a súlyát, a jelentőségét  a párbeszédnek. Ha nem lenne fontos, súlyos az életünkre nézve, akkor nem is dadognánk, akkor rutinból ontanánk a szót, vagy szóra sem méltatnánk.

Szóval mi Atyánk! Istent nagyon nehéz emberi fogalmakkal leírni, emberi szavakkal, emberi gondolatokkal. A végtelen, mindenható és hatalmas Istent a mi darabos és nem mindig találó szavainkkal. És Jézus a sok lehetséges kép és szimbólum és szó közül ezt választotta: Atyánk. Nem Tisztelt főnökünk, nem „Mindent teljesíteni tudó világerő, nem Félelmetes Vezér, hanem Atya. Még csak nem is Alkotóm, mint csillagok háborújában, a robotnak a mérnök. Sokszor mesélem a testvéreknek, hogy ez ráadásul nem is úgy hangzik a héberben, mint magyarul. Mert magyarul az atya az már egy régies és ennél fogva nagyon tiszteletteljes forma, kicsit távolságtartó is. Ha a tévében azt halljuk, hogy atya, odapillantás nélkül elképzelünk egy egy-két századdal ezelőtti kosztümös filmet, amiben még magázzák a szüleiket a gyermekek. Ma nem nagyon akad, aki az apukáját atyának hívja. Ehhez képest az itt használt abba szó meg egy kifejezett becéző forma apu. Apuci, atyus. Édsapa, vagy ki hogyan becézi a sajátját.

Miért választja ezt a képet Jézus? Az apa egyike a legközelebbi hozzátartozóknak. Vérrokon, ráadásul tőle származunk. Abban hogy Atyának szólítjuk Istent, már el is ismerjük őt létezésünk okának, forrásának. Elismerjük őt előbb létezőnek is, mint saját magunk. Ő az előzményünk, a személyes előzményünk is: ő keverte a szálakat, amíg egyszer csak én is része lettem a történelemnek, amikor életet kaptam tőle. Szóval nem én ember találtam ki őt, hogy ne legyek olyan egyedül a világban, vagy legyen kire kenni, amikor valami nem úgy történik, ahogy szeretném. Nem én vagyok az ok, amiért ő létrejön, hanem ő az ok, amiért én a világon lehetek.

De ez a megszólítás fel is hívja a figyelmünket a társadalmunk a korunk betegségeire is. Tudják kiről mintázza a kisgyerek Istent? Már leszámítva az ősz szakállat, inkább belső tulajdonságokra nézve? Hát az édesapjáról. Amikor az Istenről beszélünk a gyerekeknek, akkor őt olyannak képzelik el, mint az édesapjukat, ki szeretőnek, ki nemtörődömnek, ki félelmetesnek, ki indulatosnak.. Az édesapjáról, aki egyre többeknek nincs, nem ismerik, vagy ha van is, alig tölt velük időt annyira lefoglalja a családfenntartás. Sajnos sokan azért nem tudnak Istenhez sem kötődni, közeledni, őt megkedvelni, hozzá ragaszkodni, mert számukra az Atya képe tele van fájdalommal, sérelemmel, rossz emlékkel, vagy egyszerűen csak hiányzik. Sok mindenért lehet szidni az új filozófiai irányokat és a gender elgondolást, de abban bizony nagyon is szükségünk van rá és keresztényi, hogy szeretné az apákat is újra a gyerek köré vonzani. Kutatások vonatkoznak arra, hogy azok az édesapák, akik beszálltak a pelenkázás és fürdetés, büfiztetés végtelennek tűnő körébe, azok sokkal erősebben tudnak kötődni a gyermekhez később is, sokkal kisebb arányban adják a fejüket válásra a gyereknevelés időszakában, és még ha elválnak is, akkor sem lesznek teljes elhagyók, a gyermekükkel akkor is jó viszont tartanak fenn.

Ezért küldetés is számunkra, emlékeztető és figyelmeztető ez az imádság. Emlékeztető arra, hogy segítsük a férfiakat jó apáknak lenni, és apaként ne féljünk közel engedni a gyermekeinket. És ha a saját szülőnktől olyat szenvedtünk el, ami mérgezheti az Istenről alkotott képet, akkor igyekezzünk ezzel kezdeni valamit. Feldolgozni, megbocsátani, újraírni.

Mert attól, hogy a természetet tönkretettük a környezetszennyezés által, attól még a természet önmagában nem volt gonosz, vagy rossz. Attól, hogy a történelmet megmérgezte emberek nagyravágyása, attól még maga az idő múlása nem gonosz, ördögtől való dolog. Ugyanígy, az atya fogalom a maga eredeti Istentől rendelt formájában nem romlott. Csak mi szennyeztük be. Sok hibás emberi döntés, kicsinyesség, félelem, szorongás és stressz.

A nagybetűs ATYA szeretetteljes és gondoskodó. Mester és társ. Tőle tanulom az életet. Az atya az, akihez a gyermek odafut ha segítséget kér valami olyanhoz, a mit ő még nem tud megtenni, vagy éppen akkor is hozzá fut, amikor valamitől megijed, vagy fél. Őt kérdezi a világ dolgairól, és nehéz döntéshelyzetekben is rápislog, vajon, mit kéne csinálnia. És néha csak odaül az ölébe.

Végső soron ebben a megszólításban „Mi Atyánk!”, áttételesen rólunk is szó van. Ha őt Atyának mondom, akkor magamat gyermeknek mondom. Az Ő gyermekének. Elismerem őt, mint aki nálam többet tud, nagyobb, és akitől segítségre szorulok.

Mi Atyánk, Te előbb létező, Te nagyobb, akinek a segítségére rászorulok, és aki a hatalmasságában mégsem elnyomó, hanem szeretsz engem!  Hát legalább ennyire ki tudnánk bővíteni az értelmét ennek a két szónak: Mi Atyánk.  

Ez adja meg az alaphangot mindahhoz ami következik. Minden dicséretünk, minden kérésünk, ezen a viszonyon alapul. Ez az a bizalmi szál, ami alapján egyáltalán szólhatok, kérhetek, mondhatok, az a bizalmi közeg, ahol még a bűneimet is megvallhatom, kiteríthetem minden titkos kártyámat az asztalra.

Mert talán nem mehetek oda a tanárhoz, akit a múltkor direkt bosszantottam, hogy adjon mégis javítási lehetőséget a dolgozatomhoz. Talán miután a szemeteseket múltkor fennhangon szidtam, már nincs olyan kapcsolatom velük, hogy még egy zsákot a kezükbe nyomjak egy csokiért. Talán miután kipletykáltam a barátom titkát, már nem vagyok vele olyan bizalmi viszonyban, hogy én elmondhassam neki az enyémet és ő ne éljen vissza a helyzettel. De Istennel van olyan bizalom, amit nem tudok elrontani, mert az Atyám. Nem csak a jótetteim, jó viselkedésem jogán áll velem szóba, vagy érdemlem ki a figyelmét. Atyám, ő nevel, előbb, minthogy én jó, vagy rossz lehetnék. Természetesen szomorú, amikor rosszatt teszek. De akkor sem szeret kevésbé. Az Atya-gyermek viszony olyan, amibe én nem bekerülök önerőmből, hanem egyszerűen benne vagyok. Nekem már csak élnem kell vele.

Végül pedig az is üzenet, hogy nem így tanított Jézus: Én Atyám! Nem kisajátítható Isten. Közösségeket szeretne látni, egyházat szeretne látni, közös imádságokat szeretne látni. Mert a vele való kapcsolat nem egy eltitkolandó ciki viszony, hanem az a tér, ahol önmagunk lehetünk, ahol a helyünkre kerülhetünk.

Merjük ezt az Istent szólítani. Úgy, ahogy Jézus tanította, vagy épp máshogyan,  a saját szavainkkal, de ebből a bizalmi kapcsolatból,  ahogyan a gyermek szólhat az apjához.

Imádság:

Atyánk!  Olyan jó, hogy fordulhatunk így hozzád. Olyan jó, hogy nem olyan távolságtartó nagy Úr vagy, mint sok földi hatalmasság. Olyan jó, hogy egy egészen más kategóriába szeretnéd sorolni magad az életünkben, mint sokan, akik a tiszteletünkre pályáznak,a hűségünkre, vagy a szavazatunkra. Urunk mégis megvalljuk előtted, hogy azért sok baj van azzal, amit az apákról gondolunk, és ez sokak szívében lelkében elhomályosítja az atya képét. Segíts gyógyulni ezeknek a sebeknek, segíts gyógyítani ezeket a sebeket. Segíts, hogy saját eleink, saját szüleink hibáit a te kegyelmedből elfedezzük és már átírjuk azt amilyen anyákká, apákká mi tudunk lenni. Segíts nem továbbvinni a háromszoros átkokat, hanem inkább ezerízig áldást szeretni tőled. Urunk segíts kérünk, mert ezen a világon sokan vágynak atyára, de csak márkákat, kis főnököket, ideológiákat találnak helyette. Segíts minél többeknek megtapasztalni azt, hogy amire vágynak, meg van benned. Segíts, hogy bármilyen bátortalanul is, de minél többen merjenek megszólítani. Dadogva, szavakat keresve, vagy épp a gyász nyomása alatt, vagy dühben, vagy önfeledt vidámságban, segíts embereknek hogy téged szólítsanak. A Szentlélek adja meg, hogy minél többen megérezzék ezt a bizalmi kapcsolatot, amibe te az imádság által be szeretnél vonni. Amiben nincs tabu, amiben nincs titok, ami engem magamat is újrarendez kissé, amiből töltekezhetek, ami újragondol, újratervez, újraigazít. Ha pedig szeretnél használni bennünket, már imádkozókat, téged már atyánknak ismerőket, akkor kérünk mutasd meg az utakat. Mutasd meg, kiért imádkozzunk, vagy épp kivel imádkozzunk. És mutasd meg, ki az aki már csak épp egy kis bátorításra vár, hogy meg merjen téged szólítani. Taníts minket imádkozni! Ámen