2014.10.19.

Textus: 2Móz 20,4-6

Biztosan jártak már úgy a testvérek is, hogy nagyon készültek egy fotózásra, de borzalmasan, néha felismerhetetlenre sikerült. Mondjuk tabló fotózásra. Nekem rendre az igazolványképeim ilyenek. Arról nem is szólva, hogy egy fotó alapján, ha esetleg fel is ismerhető valaki, de nem megismerhető, végképp nem kiismerhető.

Mert a fotóinkon általában nem szerepelünk ott a reggeli kócos állapotainkban, vagy betegen fakó színnel, vagy amikor késében vagyunk, és ezért idegeskedünk. Pedig az igazsághoz az is hozzátartozik. De életünk legmeghatóbb és legértékesebb pillanatinál sem mindig van ott a lencse, hogy megörökítse mindazt, ami történik. Szóval egyetlen embert sem ismerünk meg igazán a képei alapján. Hát még akkor, hogy ismerhetnénk meg Istent kép által?!

Azt mondja a második parancsolatunk: ne csinálj faragott képet. Míg az első parancsolat attól óv, hogy más isteneket vagy más hatalmakat imádjunk, ez attól, hogy Istent ne rosszul imádjuk. Itt már nem másnak a tiszteletéről van szó, hanem a helyes istentiszteletről. Mert amikor még le sem ér Mózes a hegyről ezekkel a parancsolatokkal, amiket ad neki az Úr, Áron az ő testvére a néppel máris egy arany borjú szoborral várja. Amit nem idegen istenként akartak imádni, hanem benne az őket megszabadító Jahvét akarták kiábrázolni gondolván, hogy a környező népek isteneinek mindnek van megjelenített formája, némelyiknek több is. Szóval Isten kiábrázolásának tiltása ez a parancsolat.

Miért ne ábrázoljuk kis Istent? Három okot is szeretnék erre mondani.

Először is azért ne ábrázoljuk ki Istent, mert Isten szabad. És ez több mindent
jelent. Előszö r is azt hogy nem akarja hogy fölé kerekedjünk. Már amikor Mózest megszólítja a csipkebokorból, akkor is látszik ez abban, hogy nem árulja el a nevét azért mondja hogy vagyok aki vagyok, mert akkoriban a nevek ismerete azt is jelentette, hogy hatalmam van a másik fölött. Meg tudom idézni, hatással tudok rá lenni. Gondoljunk csak bele, ezért szoktak emberek mantrázni, vagy a szellemidézésben szólítgatni az elhunytat. A szoborfaragással is az a baj, hogy a határtalan Isten rögtön egy borjúvá szelídül, amit kézbe lehet venni, amit dédelgetni lehet, de amin akár bárki ki is töltheti a mérgét. Abban amikor az ember ki akarja ábrázolni Istent benne van a vágya a viszonyok megfordításának: most én teremtem meg az istent. Pedig a sorrend fordított: Ő teremtett engem. Már a legelső kísértése is abból fakad az embernek, hogy nem akarja elfogadni az alárendelt viszonyt és olyanná szeretne lenni, mint Isten. Ezt ígéri a kígyó és ezért harap Éva majd Ádám. Isten szabad és szabadságában nem engedi, hogy mi játszadozzunk vele és használjuk föl őt a céljainkért, vágyainkért.

Jézus egyszer kiállítja a hallgatósága elé az egyik ott szaladgáló kisgyermeket és azt mondja, ha olyanok nem lesztek, mint ez a kisgyermek, nem juthattok be a mennyek országába. Mert egy kisgyermek még sokkal természetesebben el tudja fogadni az alárendeltséget, mint mi felnőttek. Oda tudja bízni magát a felnőttre. Érti, hogy a másik többre képes, mint ő és ezért nem fél tőle kérni és kérdezni. De jó lenne, ha megtanulnánk elfogadni ezt mi is. Isten szabad és nem befogható, nem láncraverhető, nem kalitkába zárható és képkeret közé se, meg kőtömbbe.

Jusson az eszünkbe az, amikor a legbántóbb skatulyánkat kaptuk. Mert bizony rólunk is próbálnak képet alkotni, pedig egyetlen személyről se lehet teljeset. De minduntalan amikor le „vidéki”-ztek, le „eminens”-eztek, le „elvált”-aztak, le „gyütt-ment”-eztek, le „jobb”- vagy „baloldali”-ztak vagy ki tudja mit mondtak még rám, akkor rólam is megpróbáltak képet alkotni. Sokszor fájt, amikor engem összetett személyiséget nem megismerni akartak, csak megszabadulni a kérdésektől azzal, hogy belegyömöszöltek egy skatulyába. Na ezt nem hagyja az Úristen. Mert kimeríthetetlen az ő gazdagsága. Ezért nem is, szabad megállni az istenismeretünkben egy-egy ponton és megpróbálni bizonygatni, hogy ennyi az Isten kész én megismertem végképp, hanem hagyni kell fejlődni a róla való tudásunkat, mert biztos, hogy van még mit megismerni belőle, megtudni róla. A földrajzot is szerették volna valaha ott lezárni hogy a világ lapos és úszik valami tálfélében. Milyen jó, hogy voltak, akik nem nyugodtak bele ebbe a leegyszerűsített világképbe. Mi se nyugodjunk bele leegyszerűsített skatulyákba gyömöszölt istenképpel.

Másodszor azért ne ábrázoljuk ki, mert Isten más. Más, mint a környező népek kiábrázolt bálványai. Lehet, hogy nem lehet megérinteni, vagy látni, vagy ruhát adni rá, meg megetetni. Mégis sokkal közelebb van az Ő népéhez mint bármelyik környező ember alkotta istenség. Mert vezeti őket, mert szól hozzájuk, mert megszabadította őket. Már Egyiptomban sem tudták utána csinálni az idegen istenek kuruzslói a tíz csapás csodáit. Legyőzettek ezek az istenek a varázslóikkal együtt. Legközelebb pedig akkor fog ez nyilvánosságra jutni, amikor Illés próféta istenítéletre hívja a bálványkultuszban hívő Áháb királyt és Jezabel királynőt és mind a kilencszázötven papjukat. ( Az egyik kedvenc bibliai történetem, a Királyok első könyvének 18. fejezetében olvasható a huszadik verstől.) Lássák, kinek az istene küld tüzet az égből, ha kérik. Baál és Asera az idegen bálványistenek, vagy Jahve, Illés és Izrael istene. Épít egy áldozó halmot a Baál és Asera papok serege, meg szembe velük épít egyet Illés is. Órákig próbálkoznak a papok, előbb csak imával, énekkel, kiabálással. Aztán már próbálják lelkizsarolni a bálványaikat. Vagdossák magukat: látod Baál érted folyik a vérünk, adj tüzet. De néma marad az ég. Illés próféta pedig miután megunja a 950 próbálkozását, kér tizenkét veder vizet, amivel lelocsolja a maga oltárát, majd elkezdett imádkozni, és megnyílt az ég és tűz csapott alá, elemésztette az áldozati húst, de az oltárt is, de még a vizet is, ami az oltár köré lefolyt. Izrael istene azért más, mert ő cselekvő Isten. Mert ő él, és mindent lát, mindent hall és minden felett van hatalma. De nem csak akkor, ma is megmutatja, hogy ő él. Nem régen hallottam hogy egy misszióval foglalkozó professzor Johannes Reimer hogyan tért meg. Ő volt a kommunisták beépített kádere az egyetemen és mint meggyőződéses ateistát azzal bízták meg, hogy jelentsen az egyetemen a keresztényekről. Aztán addig nyomozott utánuk, addig leselkedett fülelt, meg jelentett, hogy az ige őt is átformálta és megtért. Isten ma is hat. Nem úgy, mint a szerencsehozó dzsudzsuk vagy amulettek.

Harmadszor azért ne ábrázoljuk ki, mert nincs rá szükség. Ugyanis Isten megmutatja magát. Az embernek ugyan nincs útja megismerni őt, de ő megismerhetővé teszi magát. Egy szakadék választ el bennünket, de ő közel jön. Megmutatja magát: Izraelnek még csak a szabadításában, és cselekedeteiben. Aztán megjelenési formájának adja a Szentládát, vagy a szentek szentjét. Arra se azt mondja, hogy olyan Ő, de hogy ott lesz körülötte, vagy az lesz földi zsámolya, jelenlétének kifejeződése. Legteljesebben pedig megmutatta magát Jézus Krisztusban. Benne sem elsősorban a formát akarta megmutatni. Úgy értem, attól hogy Jézusnak annyi centi volt a homloka, és ilyen vagy olyan álla volt, attól még nem biztos, hogy az Úrra egyáltalán alkalmazhatóak ezek a látszatbéli kategóriák. Nem biztos, hogy van álla. Nem biztos. hogy egyáltalán elképzelhetjük őt úgy, mint ahogy egy embert lehet. Fogalmunk sincs van-e egyáltalán látható formája. De mindazt tudhatjuk, ami szükséges ahhoz, hogy hozzá jussunk a mennybe, hogy hozzá tartozzunk. Minden, ami az üdvösségünkhöz kell, az itt szerepel a Bibliánkban. És Jézus élte ide közénk emberek közé az Ő indulatát, akaratát, irántunk való hűségét és szeretetét.

Szóval három dologért ne ábrázoljuk ki: mert Isten szabad és nem bazárható, ne ábrázoljuk ki, mert Isten más, hiszen ő minden más kiábrázolt istennél több, mert cselekvő, végül pedig azért se ábrázoljuk ki, mert nem szükséges, hiszen ő megmutatja, felfedi magát.

Hogy ezek után mit is tanulhatunk mi mindebből? Mi 2014-ben, akik nem vagyunk sem festők, sem szobrászok, mi több, ha lennénk sem biztos hogy bálvány faragásra adnánk a fejünket? Kálvin János mondja, hogy az ember szíve bálványgyártó műhely. Mert szeretjük a képünkre formálni az Istent, mert torzítjuk a képet, amit ő adni szeretne magáról. Például nekünk jól esne belőle csak a szerető könyörülő Atyát látni és elfeledkezni arról hogy ítélkezni is fog, mert ez azt jelentené, hogy van felelősségünk az életünk fölött. Vagy épp mivel erre van bennünk hajlam épphogy az ő ítéletességét hangsúlyozzuk túl és ezzel nyomasztjuk magunkat és a környezetünket is, hátha ez a szenvedés meghatja Őt. Beteg emberek szeretnénk csak a gyógyítót látni benne. Gyermekek szeretnék talán azt hogy ő is volt gyermek. Mind szeretnénk Isten kicsit a képünkre formálni. Ha nem is képet faragni neki, de kicsit farigcsálni a meglévő képből. Mi is magunk akarjuk megteremteni a magunk istenét. Ehelyett legyen alázatunk inkább az ige felé fordulni és onnan tudakolni azt hogy milyen is isten. Nyissuk ki magunkat arra, hogy ő talán más, mint amit én szeretnék belelátni. Hagyjuk, hogy ő vegyen a kezébe és formáljon ahelyett, hogy mi gyurmáznánk magunknak istenséget.

Milyennek gondolom Istent? Fontos az istenképemet újra és újra az ige mérlegére tenni. Mert csak így őrizhetem meg attól hogy hozzátegyek olyat, amit Isten nem mond, vagy elvegyek belőle olyat, amit viszont igen. Rosszul esik persze hallanom, hogy az adakozásról azt rendeli el, hogy egész vagyonom tíz százalékát szánjam oda. De azért ne dobjuk ki ezt mégse a Bibliából. Vagy rosszul esik persze, hogy nem mondja azt a Biblia, hogy mindenki üdvözülni fog. Pedig milyen megnyugtató lenne egy ilyen kijelentés. Mégse írhatom bele a Bibliába.

Mert olyan lenne ez, mint hozzámenni valakihez, aki valójában nem tetszik azzal a felkiáltással, hogy majd én olyanra formálom, amilyenre akarom. Sajnos ez nem működik. Inkább ismerjem meg azt a másikat és aztán döntsem el, hogy akarok-e vele tartani, vele élni, a tulajdona lenni.

Ehhez pedig fontos meg nem szűnő kíváncsisággal olvasni a Bibliát, meg tanulni a hittanórán. Mert ezt kaptuk Istentől az ő megismerésére. Ez az ő bemutatkozása. Keressük Őt, az Ő akaratát, tervét benne! Ezért ígéri cserébe azt, hogy ezer nemzedékig, beláthatatlanul sokáig áldást nyer az ilyen ember és családja, leszármazottjai.                                                                                                         Ámen!