Igehirdető: Bella Péter       Lekció: Máté 5,21-26           Textus: 2Mózes 20,13

 Nem tudom visszacsinálni

Nagycsoportos kislány meg akarja lepni az anyukáját, leül, lerajzolja, királynőként, színes ruhában, ékköves koronával. Várja haza a munkából, izgul, hogy végre odaadhassa. Közben azonban baj történik, két évvel idősebb bátyjával összeveszik valamin, aki a vita hevében megfogja a rajzot, összegyűri, széttépi.  A kislány sírni kezd, a testvér rájön, mit tett, próbálja vígasztalni, de sajnos ki kell mondania a fájdalmas tényt: „nem tudom visszacsinálni.” Egyszeri és egyedi volt a rajz, már nem lesz ugyanolyan, lehetetlen még egyszer ugyanazt produkálni.

Ismerjük ezt, amikor eltörik, elveszik valami, amikor végérvényesen tönkremegy – és nem lehet már úgy összerakni, megcsinálni, mint azelőtt. Ismerjük a kapcsolatainkban is. Sokat kibírnak, de van, amit nem, és egy munkahelyi közösség, egy barátság, egy házasság megfordíthatatlanul tönkremegy – és tudjuk, már nem vagyunk képesek visszafordítani, nem vagyunk képesek visszacsinálni, pedig már bánjuk nagyon, tudjuk, hogy rosszat tettünk – véletlenül vagy eltervezve szánt szándékkal. Ne ölj! – a parancsolat, amivel kapcsolatban a leginkább elmondhatjuk, hogy gondolkodástól, temperamentumtól sőt vallástól függetlenül is a legszélesebb körben meg van az egyetértés. És mégis megteszik olyan sokan szerte a világban nap, mint nap. Elveszik egy másik ember életét – pedig nem tudják visszacsinálni.

  Nem én adtam - nem vehetem el

Ne ölj, mondja a parancsolat. Ha a parancsolat magját, eredetileg kimondott alapértelmét akarjuk meghatározni, kicsit jobban kell közelíteni, fókuszálni. A héber nyelvnek több szava is van az emberi élet kioltására, ezek közül a legritkábban használt kifejezés található itt.

Ezt a szót nem használták a teljesen általános kivégzésekre, nem használták háborús cselekményekre. Ha a szó pontos jelentését keressük, talán úgy fogalmazhatjuk meg leginkább, hogy a közösséget romboló életelvétel, az önző, tudatos gyilkosság az, amit ki akar fejezni. Valószínűleg leginkább a korabeli vérbosszú ellen szólt a parancsolat.

Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne tágítsunk a parancsolat hatókörén, hiszen a teljes szentírás fényében hátrébb léphetünk, és kimondhatunk néhány általános elvet és ki is kell mondani, hisz bár a legrövidebb parancsolatról van szó, mégis talán a legnagyobb területet ez érinti. És ezeket megtárgyalni itt, most nincs idő, sajnos.

Az első, amit ki kell mondanunk, az, hogy az emberi élet feltétlen érték. Bárkié, mindenkié. Az, hogy vagyok, az, hogy egymás után jönnek a napjaim, az, akivé válok ezáltal, a legértékesebb dolog az univerzumban.  Az élet érték önmagában, önmagáért. Értékes azé, aki kevesebbel rendelkezik, értékes azé, aki rosszabb életet élt, mint én. Nincsenek körön kívüliek, nincsenek feláldozhatók. Naponta rengetegen halnak éhen, vagy háborúkban nálunknál sokkal szerencsétlenebb vidékeken, és mi – a tömegtájékoztatás hibájából is – mi csak megvonjuk a vállunkat. Ott más. Nem más. Afrikában ezrek meghalnak ebolában! Én pedig sóhajtok, hogy legalább nem itt, közben pedig ez az önkéntelen reflex rámutat, mekkora a baj. Az élet érték, nem változik semmilyen tényezőtől.

Érték. Mert nem mi adtuk magunknak. Az élet egy olyan dolog, aminek a forrása Isten. Az a szikra, mai elindult és amit mi adunk tovább szülőként, az Istentől indult, aki azt mondta, hogy legyen és lett! Így bólintott rá mindannyiunkra, hogy a fogantatásunk után el tudjon indulni a mi történetünk. Isten akarata, ajándéka az élet és mivel nem mi adtuk, jogunk sincs elvenni azt. Nagyon egyszerű a szabály – nem én adtam, nem is vehetem el. A sajátomat sem. A másikét sem. Nem áll hatáskörünkben. Az életellenes cselekedet szembe megy Isten akaratával és Isten vágyával. Hogy élettel teljen meg ez a bolygó.

Itt óvatosan teszek hozzá valamit az igehirdetésemhez. Nem akarok moralizálni és sajnos itt nagyon könnyű. Szóbeli ostort csattogtatni és szapulni embereket, akik eldobták életüket, akik visszatértek a háborúból, akik elvetették gyermeküket. Az ítélkezés sincs a hatáskörünkben. Az meg, hogy általánosítunk és úgy címkézünk meg embereket messze áll attól, amit Isten tőlünk követel. Egyes emberek életével foglalkozni – a személyes beszélgetés terepe, nem a prédikációé. Az ítéletet pedig hagyjuk meg annak, aki minden tényezőt jól ismer, hagyjuk meg Istennek.

A gyökerét kell kitépni

Mégis, akkor mit tegyünk? Mi az, amit megtehetünk, ami jogunkban áll, ami a mi feladatunk? Itt segít nekünk az, amit Jézus a hegyi beszédben hozzátesz ehhez a parancsolathoz. Jézus nem könnyít, sőt. Kibillent mindenkit, aki nyugodtan dől hátra, azt hallva, hogy „ne ölj!” – rám nem vérvényes. Kibillent mindenkit, aki farizeusi módon elkezdi radarként keresni, kire is lehet ráhúzni a vizes lepedőt. Először is: Nem csak a gyilkos cselekedet tartozik a parancsolat hatálya alá. Másodszor itt is igaz: magammal kell foglalkoznom elsősorban, mert van ott is baj.

Tegyük fel, hogy van egy kiskertem, szép virágokkal, amik szépen elkezdenek fejlődni. Aztán felülti a fejét valamilyen agresszív gaz, gyengítve a virágokat. Fogom a szerszámaimat, egy-két naponta odamegyek és szépen, akkurátusan elkezdem nyírni a gyomnövény leveleit, felveszem a harcot. Jól csinálom? Egyáltalán nem. Túl sok idő, túl sok energia, a gyom újranő, így is sorvaszt. Fel kell tűrni az ingujjat és gyökerestül kell kitépni. Jézus a hegyi beszédben így nyúl a parancsolatokhoz. A gyökérre mutat. Azt kell elpustítani, ott kell megragadni.

Ha azt mondod a másiknak: bolond és ostoba – már vétettél a törvény ellen, pedig nem szúrtál bele kést, nem lőttél bele puskagolyót. Az indulat ott volt. Konfirmandusoknak úgy szoktam magyarázni, hogy mindannyian vétettünk ez ellen a parancsolat ellen, ha egyszer is gondoltuk, kimondtuk őszintén, indulattal valaki ellen, hogy pl. (elnézést) dögölj meg. Ugyanaz az indulat. A másik teher, a másik rossz nekem, a másik nem kell, ha lenne hatalmam, ha nem blokkolna a józan ész, a neveltetés, a civilizáltság, megtenném. Ugyanaz megvan bennem, mint egy gyilkosban – Jézus tükre ezt mutatja. Ez ellen tenni kell.

A gyökerét kell kezelni. Az ember szívét, az önző, másokon felülkerekedni akaró szívet. Az indulatos, bosszúra szomjazó szívet. A csendesen gyűlölködő, apránként keserítő, szurkáló szívet. De azt hogy lehet? Jogszabályokkal nem, etikai parancsokkal sem. Nincs rá képzés, légzéstechnika, tornagyakorlat vagy diéta sem.

A szívet gyógyítani, az élet közepét, mélyét, a gondolataink, szándékaink és érzéseink forrását csak Jézus tudja. Új szívet ad. Megújítja, ha kérjük. És ezzel nem kikerülöm a problémát. Egyáltalán nem, hisz mit is jelent ez? Vállani az Isten előtti szembenézést magammal. Vállalni, hogy feltárulnak a rejtett dolgok, az életünk mélye. Vállalni, hogy feltárom, Isten elé hozom, nem büszkén, nem kimagyarázva, nem indokolva, hanem vállalni a felelősséget. Vállalva, hogy bocsánatot kérek és elfogadom az ítéletet. Aztán rádöbbenni, hogy más ezt átvállalta, maga a hegyi beszédet elmondó Jézus, amikor áldozattá lett. És itt elkezdődik a gyógyulás folyamata, hisz a kibányászott rossz helyére már befér a Szentlélek, és átalakít, átformál. Visszatérve a növény képéhez, új gyökérzet alakul, a gyümölcs pedig nem tüskés kóró lesz, hanem más már. A szívet gyógyítani így lehet, hit által, Isten kezébe esve.

Az élet mellé állni

Ne ölj! – mondja a parancsolat és ez egy olyan mondat, amit érdemes megfordítani is. Érdemes megfordítani, hisz egy keresztyén embernek, egy szeretettel élő embernek nem csupán annyi a feladata, hogy hátralép és nem öl. Nekünk kell lenni az ellenpontnak. Nem csak nem ölünk, de segítjük az életet, mások életet. Az élet mellé állunk.Mi az ellentéte a parancsolatnak? Nem csak az, amit így szoktak megfogalmazni: élni és élni hagyni, hanem segíteni a másikat, hogy jobb élete legyen. Jobbítani az életet.

És ide nem csak nagy gondolatok és szavak kellenek, ez bizony elsősorban a tettek területe. Régi keresztény hiba – hogy ott is prédikálunk, ahol még nem lehet. Másként fogalmazva: akinek korog a gyomra, mert napok óta nem evett, még hiába mondjuk el az evangéliumot. Először adjunk kenyeret. Azt, aki még igazán nem tapasztalta meg az életében, milyen rábíznia magát valakire, milyen valaki előtt megnyílni, milyen, ha elfogadják (de sokan vannak!), annak hiába beszélünk bizalomról, feltétlen szeretről, megtérésről. Először, a szavak előtt a viselkedésünkkel, a hozzáállásunkkal jobbítsuk meg, hozzuk szintbe az életét, hogy menjen a hitvallástétel is.

Ételt adni annak, akinek nincs, ruhát adni annak, aki mezítelen. Reményt adni annak, aki már mindent elveszített. Értékelni azt, aki úgy nőtt fel, hogy csak az értéktelenségét szajkózták. Családdá lenni az árvának. Sorolhatnám. Ez a gyülekezet feladata: az élet jobbátétele, a valódi életre való rátalálás. Az élet mellé állni. Ebben benne van egy őszinte baráti kapcsolat elindításától a szeretetszolgálati akciókig rengeteg dolog. Ez benne van abban, ahogy nekünk keresztyének egymást segítve, erősítve, gazdagítva kell élnünk. Ahogy az ellenségeink fel kell lépnünk, nem azokkal az eszközökkel, ahogy ők lépnek felénk. Nem mellesleg, így tudunk tenni azért, hogy kevesebb legyen az öngyilkosság, a lassan de biztosan ölő gyűlölet, segíthetünk, hogy több gyermek megszülethessen. Nagyon nagy szolgálat ez.

Vigyázzunk egymásra

Ismét megszólalt egy régi parancsolat, Ne csináljak olyan, amit nem tudok visszacsinálni. Ne vegyem el azt, amit nem én én adtam. Ne romboljam se a saját életemet, se a másikét, mert Isten szándéka, ajándéka az. Helyette építsem, segítsem, vigyázzak rá – Isten kezébe adva szívemet, életemet, hogy ő tegyen késszé és alkalmassá, hogy gyökeresen megváltozva tudjak mások életének segítésén dolgozni. Ahogy ezt Kálvin és Luther megfogalmazza.