Még a neve is arról beszél, mennyire fontos emlékezni. Zakariás azt jelenti Isten emlékezett. 


Mire emlékezik Isten, hát azt ígérte, hogy a bűneinkre nem emlékezik, olyan messze veti őket, mint a napnyugat a napkelettől, viszont emlékezik az ígéreteire. Szóval Zakariás neve olyan, mint egy jó edző bíztatása: Isten emlékszik. Ne félj, ne aggódj, ne hidd hogy elvetett – emlékszik mindarra amit ígért.

És Zakariást a munkája is az emlékezéshez fűzi: végzi az áldozatokat, a szertartásokat, úgy ahogy Mózes törvényei meghagyták, idézi a régi szövegeket, újra és újra ünnepekkor emlékeztet a nép közösségi nagy Istenélményeire.

Ő maga személyében, feladatában, tisztségében az emlékeztetés. És szükség is van emlékeztetésre. Gondoljunk csak bele, milyen gyorsan elfeledkeztek a szabadítás hihetetlen élménye után a zsidók erről a csodasorozatról, ami által megszabadultak. Alig értek ki a pusztába jöttek a panaszkodások: „Miért hagytuk hogy rábeszélj Mózes, jobb lett volna Egyiptomban maradnunk.” Ilyenek vagyunk, elfelejtjük az áldott napokat, elfelejtjük, amikor Isten még a fizika szabályait is felülírta a kedvünkért. Nekünk is szükségünk van emlékeztetőkre.  Az emlékezésből nyerünk erőt egy nehéz naphoz, a vallásgyakorláshoz akkor, amikor az aktuális lelki állapotunk nem olyan lelkes és elsöprő. Amikor elfogy az üzemanyag, tudunk kicsit töltekezni a rég eltároltból. És ez nem szégyen: Luther Márton is amikor a legnagyobb kísértései érték kiírta az asztalára: meg vagyok keresztelve. Neki ez jelentett egy olyan pontot, ami fontos, amiből töltődni lehet. Érdemes mások Zakariásává is lenned azzal, hogy ezt megosztod a magad Istenélményeit. Hogy erről bizonyságot teszel.

Fontos emlékezni, mégis azt mondom, hogy néha csapda is lehet Észrevették-e testvérek, azokat a gyülekezeteket, közösségeket, akik csak a múltjukról tudnak beszélni? Ahol olyan nagy és híres és hangzatos a múlt hajlamosak nem tenni semmit a jelenben. De személyesen is veszélyeztethet ez bennünket.

Zakariást magát is veszélyeztette ez, hiszen idős volt. Úgy tűnt az ő virágzási ideje, az élete csúcsa már túl van. Megette a kenyere javát. A reményét a gyermekre is a múltban elhagyta már valahol. És a feladata is, a tisztsége, az egész lénye inkább a múlt felé fordította őt. És akkor Isten megmutatja magát és akaratát a jelenben, felfedi előtte a gyermekének a sorsát, hogy milyen darab is ő az üdvtörténetben. Zakariás előtt kinyílik egy tágabb kép. Ó és Újszövetség egésze. Próféták és apostolok összefüggése. Meglátja azt hogy mi újat készített az Úr, hogy ez az Új szövetség miben lesz már más: hogy Krisztus közénk éli az Istent és szabadítása, bűnbocsánata már nem áldozati szertartásokkal fog folyni, hanem az ember személyes bűnbánata és Krisztus egyszeri áldozata által. Összeáll a kép, mint mikor hátrébb lépünk egy impresszionista képtől.  És ebben a tágabb látásban eltörpül az ő kétkedése, eltörpül még az is hogy tudja: gyermeke nem fogja folytatni a szülei által neki kívánt és megálmodott kényelmes, megbecsült „kispolgári életet”. Eltörpül az is hogy vajon ő meddig él még. Eltörpül az is, hogy ez az ő eddigi életfeladatt mennyire írja fölül és mennyiben veszélyezteti, Mert tudja, mert rálátást kapott, hogy milyen súlyú eseményekben is van szerepe. Hogy milyen láncnak lehet ő és gyermeke egy darabja.

Amikor akár életkorunknál fogva, vagy azért, mert a jövőnk olyan félelmetes, csak a múltra figyelünk és támaszkodunk akár a hitünk tekintetében is, akkor nem látjuk magunkat és a jelent az üdvtörténet összefüggésébe állítva. Pedig ebbe a tükörbe belenézve tudjuk igazán megérteni melyik döntésünk súlyos igazán, életünk mely eseményei fontosak igazán, mi a hangsúlyos. Egyszer egy vizsgára izgulva mondta egy kedves évfolyamtársam, hogy nyugi már, nem üdvösség kérdése. És igaza volt. A helyén kellett kezelni azt a nyomorult vizsgát. Az kevésbé fontos ebből a szempontból.  Viszont az, hogy aznap reggel imádkoztam-e az rögtön az elevenembe vágott, még csak nem is a vizsga szempontjából.

Abban a pillanatban, amikor az egyház elveszíti szem elől a jövőt, és csak a múltban lát minden Isteni cselekedetet, akkor bizony sokban rontja az esélyeit arra, hogy belesimuljon a jövőbéli akaratába, arról beszéljen, ellássa nem csak a papi, de a prófétai tisztségét ebben a világban. Akkor nehezebben fog súlyozni, hogy vajon mi a fontos Isten országának az építése szempontjból. És ez kijön néha olyan éles kérdésekben is, amikor el kell döntenie egy gyülekezetnek, vagy az egyházi elöljáróknak, hogy most mire fordítsanak pénzt, erőt energiát, az épületeink állagának megóvása, vagy új gyülekezetek plántálására. Vajon az hogy kössük az ebet a fekete énekeskönyvhöz, vagy az hogy az új énekekkel talán már leköthető egy újabb generáció is. Vajon az hogy kipipálhassuk valahogy a missziói munkatervet mint letudott fölösleges adminisztrációt, vagy hogy tényleg közösségi stratégiai beszélgetéseink és imádkozásunk legyen, hogy Isten vegyen be bennünket a missziós munkájába? Persze ezek nem minden esetben egymást kizáró eldöntendő kérdések, csak sarkítani akarok.

A világ világosságának lenni, ez az egyik megbízatásunk, amit Jézus ránk hagyott, a fény pedig mutatja az utat, nem csupán hátrafelé pislog. Megelégszünk-e azzal, hogy ünnepeljük a múltunk eseményeit, márványtáblákat állítunk neki, meg szobrokat, meg megemlékezéseket, de nem látjuk meg már a jelen örömeit és áldásait sem, hát még azt a látást, hogy merre vezet bennünket Isten. Hol a helyünk a misszióban, a településünk a társadalmunk szolgálatában, ki felé érzékenyít Isten, kivel lehet terve körülöttem, a gyülekezetben, mit kell tennem, a gyülekezetem jövőjéért.

Fontos az emlékeztetés szolgálata. De pont ilyen fontos a prófétai szolgálat is. Fontosak a múlt szabadításai, Istenélményei, de ugyanilyen fontos az egész kép, és akkor tudok jó döntéseket hozni a jelenben, ha ebbe vagyok beavatva.

És ami összefogja a múlt hagyományait és az Isten jövőbéli akaratát, az Jézus. Jézus, akire az egész ószövetségünk mutat, és akire néz azóta is minden. Aki összefűzi az Ószövetséget az Újjal. Aki beteljesíti, de nem is újítja.

Adventban is egyszerre két felé kell néznünk. Magunk mögé: hiszen megtörtént az Isten fiának ebbe a történelembe való eljövetele. Az az első karácsony, amit azóta is emlegetünk, aminek a történetét felolvassuk, aminek Betlehemeket állítunk, amiről a gyerekeink énekelnek. De ne felejtsük el hogy benne vagyunk egy másik adventban is. Abban az adventban, ami visszavárja Jézust. Már kisgyermek alakjában, hanem győzelmes úrként.  Érdekel-e az egész kép? Merek-e hátra lépni kicsit, hogy többet lássak? Merem-e kérni Isten szentlelkét, hogy ne csak azt ápoljam ami eddig érték volt, hanem fedjen fel előttem is titkokat? Ezek elé a kérdések elé állít a készülődő ünnep.